Berceuse
Attila József
Le ciel ferme ses grands yeux bleus,
La maison ferme tous ses yeux,
Le pré dort sous son édredon,
Endors-toi, mon petit garçon.
Sur ses pattes la mouche a mis
Sa tête et dort. La guêpe aussi,
Avec elles dort leur bourdon.
Endors-toi, mon petit garcon.
Le tramway rêve doucement
Endormi sur son roulement.
Dans son rêve il sonne à tâtons.
Endors-toi, mon petit garçon.
Sur la chaise la veste dort
Et son accroc dort corps à corps.
Il n'en deviendra pas plus long.
Endors-toi, mon petit garçon.
La balle est vaincue, le sifflet
Somnole comme la forêt.
Et même il dort le gros bonbon.
Endors-toi, mon petit garçon.
Tu auras l'espace et la terre
Comme tu as ta bille en verre.
Tu seras géant pour de bon.
Endors-toi, mon petit garçon.
Tu seras pilote et soldat,
Berger des fauves tu seras.
Ta maman dort et sa chanson.
Endors-toi, mon petit garçon.
Jamais je n'irai
Aussi loin que me conduit
Le chemin d'amour
2 février 1935.
"Én dolgozni akarok" EMLÉKPAD. József Attila 1905-1936
mardi 31 mai 2011
lundi 30 mai 2011
ALTATÓ
ALTATÓ
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
- s míg szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.
Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. febr. 2.
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
- s míg szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.
Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. febr. 2.
NAGYON FÁJ
NAGYON FÁJ
Kívül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, ríjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivűl-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
1936. nov. eleje
Kívül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, ríjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivűl-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
1936. nov. eleje
Que ça fait mal.
Que ça fait mal !
Que ça fait mal !
La mort rôde derrière
dehors, à l’intérieur du trou
tu t’enfuis comme petite souris apeurée
vers les femmes
tant que tu peux rayonner ainsi
protéger par leurs bras, leurs genoux et leurs girons.
Pas seulement l’attrait
de leurs doux et tendres genoux, et ton désir,
tu es poussé là par nécessité.
Quiconque peut
trouver une femme, l’embrassera jusqu’à
ce que ses lèvres tentantes deviennent blanches.
double le trésor est
ainsi est la peine de celui qui doit aimer.
Celui qui aime ne peut trouver une partenaire
il est comme sans abri
aussi impuissant que pourrait l’être un animal
dans la forêt quand il fait ses besoins.
Aucun autre lieu
ne peut cacher ton visage si ton but
- ah brave gars - et de porter le couteau contre ta mère.
Elle comprenait -
personne d’autre ne le pouvait - ce que ces mots signifient
et pourtant elle m’a rejeté loin d’elle.
Ma tête se fend
et parmi les vivants il n’y a aucune place pour moi
je ne puis endurer les ennuis et les douleurs.
Comme un bébé
qui devient fou et secoue son hochet
mais personne ne vient tout est en vain.
Devrais-je l’aimer,
puis–je la haïr ? cela n’a aucune importance
je n’ai pas honte de ce que je pourrais découvrir
car celui qui est
apeuré par ses rêves, hébété par le soleil
dans tous les cas sera jeté.
Comme les vêtements des amoureux
dans les heures heureuses où ils font l’amour
ma culture tombe par terre.
Mais d’où viendra-t-elle
pour voir la mort me ballotter ;
pourquoi devrais-je endurer seul ces douleurs ?
la douleur est double
pas seulement la femme en gésine
et l’humilité peut apaiser cela ;
mais dans mes chants
l’argent s’y colle, aussi ma peine
n’attire sur moi que la disgrâce.
Je vous supplie de m’aider !
Ô, vous chaque chiot dans la rue là
faites éclater vos yeux partout où cette femme va.
Ô innocents !
dans les camps de travail les plaintes sous vos bottes
et dites-lui Que ça fait mal !
Vous chiens fidèles,
dans l’épais brouillard passant sous les roues
et aboyez vers elle Que ça fait mal !
Femmes avec bébés !
avortez donc et allez vers elle
pour lui sangloter Que ça fait mal !
Gens saufs et résonnants
qui l’avez rencontré n’importe où
tomber et briser vous
marmonnez-lui Que ça fait mal !
Jeunes gens qui pouvez
vous entre déchirer pour une femme
ne lui dissimulez pas Que ça fait mal !
Chevaux et taureaux !
castrés pour se tenir calme
mais hurlez-lui Que ça fait mal !
Et vous poissons muets !
accomplissez le rituel du pêcheur
et d’un souffle dites à l’hameçon Que ça fait mal !
À tous les vivants
avec toute chose, maison, ferme, campagne,
laissez les brûler autant que le feu peut les toucher.
De ces cendres
allons vers elle et quand elle s’assoupit
gueulons ensemble Que ça fait mal !
Ainsi elle l’entendra
sa vie durant, ce qu’elle niait
dans la seule valeur de ses plaisirs.
Elle a déshérité
le dehors, le dedans faisant fuir la vie
de l’ultime chance de renaissance.
Attila Jozsef
Octobre-Novembre 1936
samedi 28 mai 2011
MAMA
MAMA
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. okt.
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. okt.
Maman.
Attila József ! Maman.
Maman
Maman depuis huit jours déjà
M'arrête en songe à chaque pas.
Je vois le linge et le panier
Montant, grinçant vers le grenier.
J'étais un être fruste encor
Et piaffant dur et criant fort.
J'emplissais de moi ses oreilles :
"Moi, je veux être la corbeille!"
Mais que je pleure ou que je crie,
Mot, ni regard, ni gronderie :
La corbeille et le linge ailé,
Luisants, sans moi, s'en sont allés.
Je me tairai : il est trop tard.
Gigantesque dans mon regard,
Cheveux gris en haut du ciel pur,
Elle met au bleu tout l'azur.
József Attila ! Mama
OCTOBRE 1934.
Maman
Maman depuis huit jours déjà
M'arrête en songe à chaque pas.
Je vois le linge et le panier
Montant, grinçant vers le grenier.
J'étais un être fruste encor
Et piaffant dur et criant fort.
J'emplissais de moi ses oreilles :
"Moi, je veux être la corbeille!"
Mais que je pleure ou que je crie,
Mot, ni regard, ni gronderie :
La corbeille et le linge ailé,
Luisants, sans moi, s'en sont allés.
Je me tairai : il est trop tard.
Gigantesque dans mon regard,
Cheveux gris en haut du ciel pur,
Elle met au bleu tout l'azur.
József Attila ! Mama
OCTOBRE 1934.
vendredi 27 mai 2011
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje
SALUT À THOMAS MANN.
SALUT À THOMAS MANN
Comme un enfant espérant la visite
Du repos et qui soudain te prie, de son lit,
Craignant les assauts de la nuit:
“Raconte-moi, ne t’en va pas si vite!”
Tandis que de frayeur, son petit cœur palpite,
Que lui-même, l’enfant, peut-être ne sait pas
Quelle est sa préférence,
S’il aime mieux ta voix
Ou si plus que le conte, il aime ta présence,
Ainsi, nous t’en prions, parmi nous, viens t’asseoir.
Nous en avons bien souvenance.
Mais conte, recommence,
Ne nous laisse point choir.
Redis-nous que nous sommes…
Tous ensemble ce soir!
Tous ceux dont les soucis semblent dignes des hommes.
Dis la vérité sans surseoir.
Bien plus que le réel, il nous faut la connaître.
Le poète
Ne ment jamais!
Dis-nous la vérité. Montre-nous la lumière.
Que ses rais
Eclairent notre esprit d’une clarté première.
Tel Hans Castorp qui voit,
Au travers de la chair de madame Chauchat,
En nous-mêmes, fais-nous descendre.
Tes mots capitonnés,
Nul bruit ne pourrait les pourfendre.
Dis-nous le Beau, dis-nous le Mal, fais-nous comprendre.
Hausse nos cœurs du deuil aux désirs affinés.
Kosztolányi, nous l’avons mis en terre.
Ainsi que le cancer rongeait son pauvre corps,
Ainsi plus d’un Etat, monstrueux et retors,
Ronge l’humanité, poursuit le pauvre hère.
Frissonnant, nous pensons: “Demain, qu’adviendra-t-il?
Quel sera le péril,
Les cannibalesques idées?
Prépare-t-on,
Pour mieux nous asservir, de nouvelles cuvées
De poison?”
Combien de temps encore
Se trouvera-t-il un endroit où, librement,
Tu puisses parler… on l’ignore!
En t’écoutant,
Les hommes que nous sommes
Doivent rester des hommes.
Pas de relâchement!
Et que les femmes, quant à elles,
Restent libres, restent charmantes, restent belles.
Et tous, demeurons des humains.
On les compte,
Car il en est de moins en moins.
Prends place et dans les règles, commence le conte.
Simplement te regarderont certaines gens,
Qui, comme nous, seront à ton écoute,
Heureux de voir, sans aucun doute,
Un Européen, aujourd’hui, parmi les Blancs.
1937. Janvier
jeudi 26 mai 2011
RÉSZEG A SÍNEKEN
RÉSZEG A SÍNEKEN
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Kuszált haját már ékesítette sok
Giz-gaz-szeméttel lágyan az éji szél,
Most hint az ég rá isteni harmatot
S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.
Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.
A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messziről lassan dübörög a föld.
1922. aug.-szept.
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Kuszált haját már ékesítette sok
Giz-gaz-szeméttel lágyan az éji szél,
Most hint az ég rá isteni harmatot
S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.
Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.
A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messziről lassan dübörög a föld.
1922. aug.-szept.
Un Homme ivre sur le rail..
Un Homme ivre sur le rail
Étendu sur le rail, un homme ivre repose
Son poing gauche est crispé sur la gourde qu'il tient
Il ronfle et dort baigné dans le petit matin
La nuit sur le chemin fuit et se décompose.
L'humble brise nocturne a paré tendrement
Ses cheveux dispersés de cendre et d'herbe grêle
La rosée irisée l'éclabousse de ciel.
Il gît : son torse seul palpite par moment.
Son bras droit est pareil à la traverse dure.
Il est comme blotti sur le sein maternel,
Ce jeune gars est vêtu de pauvres déchirures.
On pressent le soleil dans le cadre du ciel,
Un homme ivre repose et le rail, tout à coup,
D'un tremblement qui gronde et grandit, le secoue.
Août septembre 1922
Étendu sur le rail, un homme ivre repose
Son poing gauche est crispé sur la gourde qu'il tient
Il ronfle et dort baigné dans le petit matin
La nuit sur le chemin fuit et se décompose.
L'humble brise nocturne a paré tendrement
Ses cheveux dispersés de cendre et d'herbe grêle
La rosée irisée l'éclabousse de ciel.
Il gît : son torse seul palpite par moment.
Son bras droit est pareil à la traverse dure.
Il est comme blotti sur le sein maternel,
Ce jeune gars est vêtu de pauvres déchirures.
On pressent le soleil dans le cadre du ciel,
Un homme ivre repose et le rail, tout à coup,
D'un tremblement qui gronde et grandit, le secoue.
Août septembre 1922
mercredi 25 mai 2011
Je ne savais pas.
Je ne savais pas
J’écoutais tous ces gens disserter du péché,
C’était pour moi autant de fables. Et le pire,
J’en riais: le péché, quelle idée insensée!
En parler, c’est être trop lâche pour agir.
J’ignorais que mon cœur abritait la tanière
De tant de monstruosités! Moi qui croyais
Qu’il battait pour offrir du rêve, à la manière
D’une maman berçant l’enfant qui s’endormait!
La lumineuse vérité m’apprit bientôt
Que la méchanceté, datée du premier temps,
Se dresse noire dans mon cœur, obscur tombeau.
Moi muet, que ma bouche, en un gémissement,
Dise: je suis pécheur, soyez-le tous sur terre!…
Et je ne serai plus tout à fait solitaire.
(Attila Jozsef) 7 août 1935
mardi 24 mai 2011
ÉN NEM TUDTAM
ÉN NEM TUDTAM
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszihoanalizisben.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. jún.
Tu sais qu'il n'y a pas de pardon.
József Attila, 1937
Tu sais qu'il n'y a pas de pardon
Tu sais qu'il n'y a pas de pardon,
les regrets ne servent donc à rien.
Sois ce que tu serais: un homme.
L'herbe repousse après toi.
La faute, elle n'en sera pas plus légère,
cela ne sert à rien que tes larmes coulent.
Dis merci au moins
d'en être une preuve.
N'accuse pas, ne fais pas de serments,
ne sois pas méchant envers toi-même,
ne te soumets pas et ne conquiers pas,
ne te joins pas à la troupe.
Reste superflu,
n'épie pas les secrets.
Et cette humanité,
comme tu es un être humain, ne la rejette pas.
Rappelle-toi que tu as poussé un râle d'agonie
et que cela ne t'a servi à rien de supplier.
Tu es devenu un faux témoin
à ton propre juste procès.
Étant tombé, tu as appelé un père,
un homme, s'il n'y a pas de dieu.
Et c'est des gamins corrompus que tu a trouvés
dans une psychanalyse.
Tu as cru les mots faciles,
les gens partiaux par vénalité,
et tu vois, jamais, jamais personne
n'a dit que tu étais quelqu'un de bon.
On t'a trompé, voilà comment on t'a aimé,
tu as trompé et par conséquent tu ne peux pas aimer.
Et donc maintenant, presse
l'arme chargée contre ton cœur vide.
Ou bien rejette tous les principes
et espère encore un amour fidèle,
puisque comme un chien, tu croirais
en qui te ferait confiance.
lundi 23 mai 2011
Plaine hongroise .
Plaine hongroise.
Plaine hongroise – son souci, un mont;
son église, un pieu;
son sol, un lait caillé profond,
où tanguent des grès anguleux.
Le Hongrois – sa guenille, un drapeau;
son repas, le ravier:
nous, nation cueilleuse de mauvaises herbes,
la mort nous vient pieds nus et toute ravaudée !
Allons, poète! Ta lune est morte;
ton ombilic est une corde;
tu claques des doigts, la ville est incendiée,
ta plume sans toucher d’allumette, se met à fumer.
Ô vous qui avez les nues pour ramée,
Petits sureaux déguenillés –
sur la grand’route voyez filer
l’exil muet des peupliers!
Plaine hongroise – son souci, un mont;
son église, un pieu;
son sol, un lait caillé profond,
où tanguent des grès anguleux.
Le Hongrois – sa guenille, un drapeau;
son repas, le ravier:
nous, nation cueilleuse de mauvaises herbes,
la mort nous vient pieds nus et toute ravaudée !
Allons, poète! Ta lune est morte;
ton ombilic est une corde;
tu claques des doigts, la ville est incendiée,
ta plume sans toucher d’allumette, se met à fumer.
Ô vous qui avez les nues pour ramée,
Petits sureaux déguenillés –
sur la grand’route voyez filer
l’exil muet des peupliers!
dimanche 22 mai 2011
MAGYAR ALFÖLD
MAGYAR ALFÖLD
Magyar Alföld - gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.
Magyar ember - rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
Nosza költő! Holt a holdad;
köldököd kötél;
csettintésed égő város, tollad
füstölög s egy szál gyufát nem ér!
Ó, kik nőtök felhőt leveledzvén,
bodzás kis fenék -
nézzétek, ím, országúton, némán
vándorolnak ki a jegenyék!
1928
Magyar Alföld - gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.
Magyar ember - rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
Nosza költő! Holt a holdad;
köldököd kötél;
csettintésed égő város, tollad
füstölög s egy szál gyufát nem ér!
Ó, kik nőtök felhőt leveledzvén,
bodzás kis fenék -
nézzétek, ím, országúton, némán
vándorolnak ki a jegenyék!
1928
Áron József m’engendra
Áron József m’engendra
Áron József m’engendra,
maître savonnier qui déjà
sur le Grand Océan
fauche les blés odorants.
Borcsa Pocze m’a enfanté
que, féroces, ont dévorée
aux entrailles et au ventre,
les brosses aux mille pattes lavantes.
J’étais amoureux de Luca,
Luca ne l’était pas de moi.
Mes meubles: des ombres.
Mes amis: zéro, leur nombre.
Je ne peux plus avoir d’ennui,
Mon âme les a tous absorbés –
Et à tout jamais, je vis
À l’abandon, hébété.
Áron József m’engendra,
maître savonnier qui déjà
sur le Grand Océan
fauche les blés odorants.
Borcsa Pocze m’a enfanté
que, féroces, ont dévorée
aux entrailles et au ventre,
les brosses aux mille pattes lavantes.
J’étais amoureux de Luca,
Luca ne l’était pas de moi.
Mes meubles: des ombres.
Mes amis: zéro, leur nombre.
Je ne peux plus avoir d’ennui,
Mon âme les a tous absorbés –
Et à tout jamais, je vis
À l’abandon, hébété.
samedi 21 mai 2011
NEMZETT JÓZSEF ÁRON
NEMZETT JÓZSEF ÁRON
Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
száz láb súroló kefék.
Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.
Bajom se lesz többé,
lelkemmé lett mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.
1928 eleje
Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
száz láb súroló kefék.
Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.
Bajom se lesz többé,
lelkemmé lett mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.
1928 eleje
AZT MONDJÁK. 1936. nov.-dec.
AZT MONDJÁK
Mikor születtem, a kezemben kés volt -
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
1936. nov.-dec.
Mikor születtem, a kezemben kés volt -
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
1936. nov.-dec.
On dit.
On dit! József Attila
Je suis né un couteau dans la main
on dit que c'est un poème.
Certes, je tenais une plume car le couteau était trop peu :
je suis né homme, moi.
Celui en qui erre sanglotant une violente fidélité
on dit de celui-là qu'il aime.
Oh en ton sein appelle-moi , simplicité éplorée !
Je ne fais simplement que jouer avec toi.
Moi je ne me souviens ni n'oublie.
On dit mais comment est-ce possible ?
Ce qui, tombé de ma main reste au sol
si ce n'est moi, c'est donc toi qui le ramasse.
La terre m'enfouit et la mer m'émiette :
on dit que je vais mourir.
Mais on entend tellement de choses,
que là je ne fais qu'écouter.
Je suis né un couteau dans la main
on dit que c'est un poème.
Certes, je tenais une plume car le couteau était trop peu :
je suis né homme, moi.
Celui en qui erre sanglotant une violente fidélité
on dit de celui-là qu'il aime.
Oh en ton sein appelle-moi , simplicité éplorée !
Je ne fais simplement que jouer avec toi.
Moi je ne me souviens ni n'oublie.
On dit mais comment est-ce possible ?
Ce qui, tombé de ma main reste au sol
si ce n'est moi, c'est donc toi qui le ramasse.
La terre m'enfouit et la mer m'émiette :
on dit que je vais mourir.
Mais on entend tellement de choses,
que là je ne fais qu'écouter.
vendredi 20 mai 2011
Je serai jardinier
Je serai jardinier
Je serai jardinier : des arbres à cultiver,
au lever du soleil moi aussi me lever,
en´avoir rien pour m´inquiéter
sinon la fleur que j´ai plantée.
Chacune des fleurs que j´ai plantées
au rang des fleurs sera ma préférée,
même l´ortie, à la bonne heure,
tant elle sera vraie, ma fleur.
Pipe à la bouche, buveur de lait,
à bonne renommée je veillerai de près,
Le danger ne m´atteint plus guère,
je me suis mis moi-même en terre.
Il le faut vraiment, oui, vraiment,
et au levant et au couchant,
- quand le monde sera décombres,
qu´il y ait une fleur sur sa tombe.
Avril 1925.
Je serai jardinier : des arbres à cultiver,
au lever du soleil moi aussi me lever,
en´avoir rien pour m´inquiéter
sinon la fleur que j´ai plantée.
Chacune des fleurs que j´ai plantées
au rang des fleurs sera ma préférée,
même l´ortie, à la bonne heure,
tant elle sera vraie, ma fleur.
Pipe à la bouche, buveur de lait,
à bonne renommée je veillerai de près,
Le danger ne m´atteint plus guère,
je me suis mis moi-même en terre.
Il le faut vraiment, oui, vraiment,
et au levant et au couchant,
- quand le monde sera décombres,
qu´il y ait une fleur sur sa tombe.
Avril 1925.
KERTÉSZ LESZEK. 1925. április
KERTÉSZ LESZEK
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jó híremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. április
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jó híremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. április
FLORA.
Attila József - FLORA
FLORA
1. Hexamètre
De la neige mouillée a sonné le retrait.
Les gouttelettes,
Seulettes,
Tombent de la gouttière en tôle. Et disparaît,
Et se réduit… la glace noire, la grisaille,
Qui partout s’entassait. l’eau jaillit, l’eau tressaille,
Coule aux caniveaux, souplement,
Déborde en gazouillant.
Une sérénité s’élève, évanescente,
Et fait vibrer les célestes hauteurs,
L’âme contente,
Les cœurs.
Un désir pur dépose,
Sur l’enchantement matinal, son voile rose.
Craintif est mon amour, Flora. Convalescent.
Dans ce dégel disert, tu peux en être sûre,
Comme on défait le pansement
Qui couvrait la blessure,
Tu réduisis le deuil que mon cœur abhorrait.
Je pétille à nouveau! Qui, pourtant, le croirait?
Mon âme en est émue.
De ton nom éternel m’interpelle la crue,
Splendeur au charme si fragile. Et je frémis
D’avoir vécu sans toi comme au fin fond d’un puits.
2. Mystères
Lorsque résonnent les mystères impalpables,
Je sais monter la garde ainsi que dans les fables.
De par ta volonté,
Je porte le carcan de la fidélité.
L’œil devise et le cœur s’anime.
Pour toi seule, inlassablement.
La brise parle et l’eau s’exprime.
Tu rougiras en comprenant.
Pour ma modeste part, j’écris ma mélodie.
Puisque déjà je t’aime, allège, ô tendre amie,
Dans ta grande bonté,
L’appareil écrasant de la fidélité.
3. Déjà deux milliards
Déjà l’on me ficèle.
Ils sont deux milliards. Ils le font avec zèle.
Mais la belle beauté, mais le doux sentiment,
S’envolent vers le sud, fuient leur monde à présent.
Ce monde, je ne puis le baigner de lumière
Tel un docteur levant l’éprouvette légère.
Je fléchis, mon amour, si tu ne m’aides pas.
Sans toi, je ne suis rien. Et je baisse les bras.
Je te veux tout entière.
Comme le paysan a besoin de sa terre,
De la tranquille pluie ou du soleil ardent.
Comme la plante veut le vert à tout instant,
Pour bâtir son feuillage, ou la rebelle masse
Qui frémit de colère en découvrant l’impasse.
Sa peine ne lui vaut ni liberté ni pain,
Ni bonne parole ou travail. Ni lendemain.
Tout comme la campagne
Vit d’électricité, tu le sais, ô compagne,
D’écoles et de puits, de pierre et de maisons…
De même que l’enfant vit de protections
Et de jeux, l’ouvrier, de conscience humaine,
Le pauvre, d’un modèle où la vertu l’entraîne…
Le fil enchevêtré de la société
Veut pour guide l’esprit, cette grande clarté.
4. Zèle
Si mon amour et si mon zèle allaient de pair,
Si les humains, cette famille en guerre,
Voulaient enfin se réunir,
Mon cœur, docilement, chercherait l’élixir
De jeunesse éternelle.
Quand dans le rouge, une branche verdit,
Signe d’adieu, je suis lourd, mais léger d’esprit.
Et cherche de plus belle
Cet élixir de jeunesse éternelle.
Plus d’un savant bavard glosera tout l’été.
Les gens de cœur seront de mon côté.
Pourtant je chercherai, mon espoir fût-il frêle,
Cet élixir de jeunesse éternelle.
5. Que tu sois pesée
Mon âme était maison sur un vague terrain.
Mais elle se bâtit, se fait belle ô combien!
J’ai rencontré Flora dans mes jours les plus sombres.
Je souffrais. J’étais las de serrer des ombres.
Elles est une rosée offerte à tous les champs.
Elle est la certitude en cette vie atone.
Dès que Flora sourit, tout souci m’abandonne.
Elle écrase du pied mes odieux serpents.
Elle donne du goût à l’eau pure elle-même.
Elle donne sa bouche à la saveur suprême
Et lorsqu’on me combat me rappelle soudain.
Dans les yeux de Flora broute un jeune poulain.
Elle est le document qui permet à la Grâce
De refouler bien loin l’anéantissement.
Et l’esprit qui s’émeut fait obstacle au néant
Que mon amour craintif en un procès menace.
J’étais, jusqu’à ce jour, un homme courageux.
Tu me fis téméraire et je m’en porte mieux.
Quand tu ne m’aimais pas, le sort t’était hostile.
Te voici l’univers de ma céleste idylle.
Aime-moi tous les jours. Indéfectiblement.
Sois louée, admirable Flora, sois prisée.
Partout, à tout moment, sois finement pesée.
Pour être irremplaçable aux yeux de ton amant.
1937. Février
FLORA
1. Hexamètre
De la neige mouillée a sonné le retrait.
Les gouttelettes,
Seulettes,
Tombent de la gouttière en tôle. Et disparaît,
Et se réduit… la glace noire, la grisaille,
Qui partout s’entassait. l’eau jaillit, l’eau tressaille,
Coule aux caniveaux, souplement,
Déborde en gazouillant.
Une sérénité s’élève, évanescente,
Et fait vibrer les célestes hauteurs,
L’âme contente,
Les cœurs.
Un désir pur dépose,
Sur l’enchantement matinal, son voile rose.
Craintif est mon amour, Flora. Convalescent.
Dans ce dégel disert, tu peux en être sûre,
Comme on défait le pansement
Qui couvrait la blessure,
Tu réduisis le deuil que mon cœur abhorrait.
Je pétille à nouveau! Qui, pourtant, le croirait?
Mon âme en est émue.
De ton nom éternel m’interpelle la crue,
Splendeur au charme si fragile. Et je frémis
D’avoir vécu sans toi comme au fin fond d’un puits.
2. Mystères
Lorsque résonnent les mystères impalpables,
Je sais monter la garde ainsi que dans les fables.
De par ta volonté,
Je porte le carcan de la fidélité.
L’œil devise et le cœur s’anime.
Pour toi seule, inlassablement.
La brise parle et l’eau s’exprime.
Tu rougiras en comprenant.
Pour ma modeste part, j’écris ma mélodie.
Puisque déjà je t’aime, allège, ô tendre amie,
Dans ta grande bonté,
L’appareil écrasant de la fidélité.
3. Déjà deux milliards
Déjà l’on me ficèle.
Ils sont deux milliards. Ils le font avec zèle.
Mais la belle beauté, mais le doux sentiment,
S’envolent vers le sud, fuient leur monde à présent.
Ce monde, je ne puis le baigner de lumière
Tel un docteur levant l’éprouvette légère.
Je fléchis, mon amour, si tu ne m’aides pas.
Sans toi, je ne suis rien. Et je baisse les bras.
Je te veux tout entière.
Comme le paysan a besoin de sa terre,
De la tranquille pluie ou du soleil ardent.
Comme la plante veut le vert à tout instant,
Pour bâtir son feuillage, ou la rebelle masse
Qui frémit de colère en découvrant l’impasse.
Sa peine ne lui vaut ni liberté ni pain,
Ni bonne parole ou travail. Ni lendemain.
Tout comme la campagne
Vit d’électricité, tu le sais, ô compagne,
D’écoles et de puits, de pierre et de maisons…
De même que l’enfant vit de protections
Et de jeux, l’ouvrier, de conscience humaine,
Le pauvre, d’un modèle où la vertu l’entraîne…
Le fil enchevêtré de la société
Veut pour guide l’esprit, cette grande clarté.
4. Zèle
Si mon amour et si mon zèle allaient de pair,
Si les humains, cette famille en guerre,
Voulaient enfin se réunir,
Mon cœur, docilement, chercherait l’élixir
De jeunesse éternelle.
Quand dans le rouge, une branche verdit,
Signe d’adieu, je suis lourd, mais léger d’esprit.
Et cherche de plus belle
Cet élixir de jeunesse éternelle.
Plus d’un savant bavard glosera tout l’été.
Les gens de cœur seront de mon côté.
Pourtant je chercherai, mon espoir fût-il frêle,
Cet élixir de jeunesse éternelle.
5. Que tu sois pesée
Mon âme était maison sur un vague terrain.
Mais elle se bâtit, se fait belle ô combien!
J’ai rencontré Flora dans mes jours les plus sombres.
Je souffrais. J’étais las de serrer des ombres.
Elles est une rosée offerte à tous les champs.
Elle est la certitude en cette vie atone.
Dès que Flora sourit, tout souci m’abandonne.
Elle écrase du pied mes odieux serpents.
Elle donne du goût à l’eau pure elle-même.
Elle donne sa bouche à la saveur suprême
Et lorsqu’on me combat me rappelle soudain.
Dans les yeux de Flora broute un jeune poulain.
Elle est le document qui permet à la Grâce
De refouler bien loin l’anéantissement.
Et l’esprit qui s’émeut fait obstacle au néant
Que mon amour craintif en un procès menace.
J’étais, jusqu’à ce jour, un homme courageux.
Tu me fis téméraire et je m’en porte mieux.
Quand tu ne m’aimais pas, le sort t’était hostile.
Te voici l’univers de ma céleste idylle.
Aime-moi tous les jours. Indéfectiblement.
Sois louée, admirable Flora, sois prisée.
Partout, à tout moment, sois finement pesée.
Pour être irremplaçable aux yeux de ton amant.
1937. Février
jeudi 19 mai 2011
FLÓRA
FLÓRA
1. Hexaméterek
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyű derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szívemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - újra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny bájú verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
2. Rejtelmek
Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.
Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.
Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyűvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
3. Már két milliárd
Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelíd érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.
Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jó szavak.
Úgy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',
mely igazodni magára mutat.
4. Buzgóság
Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel,
az örökös ifjúság italát.
Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldell a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjúság italát.
Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szívébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjúság italát.
5. Megméressél!
Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.
Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.
Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.
Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.
Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amíg nem szerettél,
egész világom ege lettél, -
hát dicsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
1937. febr.
HAZÁM - József Attila
HAZÁM - József Attila
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az utcán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyíltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Múltunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mi végre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. május
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az utcán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyíltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Múltunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mi végre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. május
Ma Patrie.
MA PATRIE - Attila József
1
Alors qu’en ma maison cette nuit je rentrais,
J’ai senti vaciller comme un bruit de velours.
Et là, dans la chaleur que la brise parcourt
Il me sembla que les jasmins applaudissaient.
Mon âme est une vaste jungle somnolant.
On dormait dans la rue. Tout à coup m’envahissent,
En cet endroit où s’enracinent, se nourrissent,
Conscience, langage, en un seul élément.
Le peuple, uni en la nature, notre mère
Ivre, qui nous attire en son giron trompeur,
Le peuple dont la vie est un lieu de douleur,
Lieu de travail où il profère des jurons,
Ou qui médite ici, plongé au creux profond,
Si profond de la nuit, nationale misère.
2
Peuple, les maladies ici sont pléthoriques.
Jeunes enfants, la mort chez eux fait des ravages.
Et combien d’orphelins et de vieux avant l’âge,
Et de fous, et de si piteux enfants uniques.
La paresse d’esprit, le suicide, les péchés,
Et ceux qui prient pour le miracle, sans y croire,
Rien de cela n’est suffisant pour faire voir
Qu’il est grand temps de ces fléaux se libérer!
Donc, discutons, là ou pourra se réunir
Un peuple travailleur, volontaire et capable,
Des innombrables maux qui nous accablent,
Alors que par la violence fascinés,
Tant de ces gens dont l’œuvre est de légiférer,
Vouent notre belle race à seulement mourir.
3
Le hobereau, pour qui l’on porte des billots
Et des gerbes de blé, qui nous font des hernies,
Pour se créer du terrain libre démolit
Impitoyablement villages et hameaux.
L’homme lucide, et qui assume avec vaillance
La défense de son pays dans le malheur
Sera traîné comme une bête sans valeur,
Pour qu’il élise un député plein de jactance.
Voici les gendarmes casqués, aux belles plumes
Qui s’agitent, en souriant, en prescrivant
Que soit nommé, pour décider ouvertement
Celui que le pouvoir a pieds et poings liés,
Ficelé comme au champ une gerbe de blé,
Et que la servitude, en ce seul mot résume.
4
Nos seigneurs n’étaient pas idiots ni négligents
Et leurs biens, contre nous ils savaient les défendre.
Voilà pourquoi quinze cent mille de nos gens
En Amérique ont dû, d’un pied tremblant, se rendre.
Cœur serré, titubants, sans savoir où se prendre,
Beaucoup ont disparu sur les flots rugissants,
Portant leurs souvenirs avec eux, vomissants,
Comme un qui veut, du vin, l’oubli sauveur attendre.
Tels entendaient les sons de beaux grelots dorés,
D’autres savaient que tous ces fous partis sur l’onde
N’enverraient plus d’argent pour la famille, après.
Nos passés, à chacun, se heurtent, se confondent…
Nous sommes, nous aussi, par quelque Nouveau Monde
Attendus comme sont ces pauvres émigrés.
5
L’ouvrier n’obtiendra ici, pour seul salaire,
Que ce qu’il aura pu par lui-même arracher,
Pour un peu plus de pain pour la soupe à tremper,
Et du vin dans beaucoup d’eau, pour se distraire.
Jamais pourtant ne se demande le pays
Pourquoi le mal peut à tel point s’accumuler,
Et pourquoi ne pas mieux protéger l’ouvrier
Avec l’argent dont on abreuve l’industrie.
Elle rêve, la jeune fille du textile,
De plats sucrés, mais des cartels n’a nul souci,
Et quand on lui remet ses sous, le samedi,
Ses sous – mais moins ce qu’en amende on lui retient,
Ont ricané: on ne travaille pas pour rien,
Pas tout à fait; mais à la fin que reste-t-il?
6
Devant le pauvre un riche est tout tremblant d’effroi,
Un pauvre est tout tremblant de peur devant le riche,
Car notre vie, c’est la crainte qui la dirige,
L’astuce également, mais l’espoir n’y est pas.
Aux paysans jamais il n’accorde de droits
Celui qui se nourrit du bon pain de leurs miches,
Et quant au journalier, maigre comme les friches
Plutôt que de revendiquer, il se tient coi.
Un pauvre baluchon sur son dos se balance,
Lorsque l’enfant du peuple émerge et qu’il s’élance
Hors du sentier foulé pendant mille ans, dit-on.
Il cherche en quel bureau il peut faire l’affaire
Comme planton, lui qui devrait de son bâton
Frapper la tombe où sont les restes de son père.
7
L’exilé que je suis reste Hongrois pourtant
Et mon âme inquiète et tremblante s’écrie:
Reprends-moi sur ton sein, ô ma douce patrie,
Pour que je sois ton fils fidèle, ton enfant.
Que l’ours pataud traînant sa chaîne aille dansant,
Il ne m’est pas permis de subir cette vie:
Je suis poète: à ton procureur notifie
Qu’il ne m’arrache pas ma plume injustement.
Après des paysans à la mer, je demande
Que tu donnes à l’homme un peu d’humanité,
Puis au Hongrois l’orgueil de sa hungarité,
Que nous ne soyons pas colonie allemande,
Que je compose de beaux vers et qu’on entende
Résonner mes chansons avec plus de gaieté.
1937. Mai
1
Alors qu’en ma maison cette nuit je rentrais,
J’ai senti vaciller comme un bruit de velours.
Et là, dans la chaleur que la brise parcourt
Il me sembla que les jasmins applaudissaient.
Mon âme est une vaste jungle somnolant.
On dormait dans la rue. Tout à coup m’envahissent,
En cet endroit où s’enracinent, se nourrissent,
Conscience, langage, en un seul élément.
Le peuple, uni en la nature, notre mère
Ivre, qui nous attire en son giron trompeur,
Le peuple dont la vie est un lieu de douleur,
Lieu de travail où il profère des jurons,
Ou qui médite ici, plongé au creux profond,
Si profond de la nuit, nationale misère.
2
Peuple, les maladies ici sont pléthoriques.
Jeunes enfants, la mort chez eux fait des ravages.
Et combien d’orphelins et de vieux avant l’âge,
Et de fous, et de si piteux enfants uniques.
La paresse d’esprit, le suicide, les péchés,
Et ceux qui prient pour le miracle, sans y croire,
Rien de cela n’est suffisant pour faire voir
Qu’il est grand temps de ces fléaux se libérer!
Donc, discutons, là ou pourra se réunir
Un peuple travailleur, volontaire et capable,
Des innombrables maux qui nous accablent,
Alors que par la violence fascinés,
Tant de ces gens dont l’œuvre est de légiférer,
Vouent notre belle race à seulement mourir.
3
Le hobereau, pour qui l’on porte des billots
Et des gerbes de blé, qui nous font des hernies,
Pour se créer du terrain libre démolit
Impitoyablement villages et hameaux.
L’homme lucide, et qui assume avec vaillance
La défense de son pays dans le malheur
Sera traîné comme une bête sans valeur,
Pour qu’il élise un député plein de jactance.
Voici les gendarmes casqués, aux belles plumes
Qui s’agitent, en souriant, en prescrivant
Que soit nommé, pour décider ouvertement
Celui que le pouvoir a pieds et poings liés,
Ficelé comme au champ une gerbe de blé,
Et que la servitude, en ce seul mot résume.
4
Nos seigneurs n’étaient pas idiots ni négligents
Et leurs biens, contre nous ils savaient les défendre.
Voilà pourquoi quinze cent mille de nos gens
En Amérique ont dû, d’un pied tremblant, se rendre.
Cœur serré, titubants, sans savoir où se prendre,
Beaucoup ont disparu sur les flots rugissants,
Portant leurs souvenirs avec eux, vomissants,
Comme un qui veut, du vin, l’oubli sauveur attendre.
Tels entendaient les sons de beaux grelots dorés,
D’autres savaient que tous ces fous partis sur l’onde
N’enverraient plus d’argent pour la famille, après.
Nos passés, à chacun, se heurtent, se confondent…
Nous sommes, nous aussi, par quelque Nouveau Monde
Attendus comme sont ces pauvres émigrés.
5
L’ouvrier n’obtiendra ici, pour seul salaire,
Que ce qu’il aura pu par lui-même arracher,
Pour un peu plus de pain pour la soupe à tremper,
Et du vin dans beaucoup d’eau, pour se distraire.
Jamais pourtant ne se demande le pays
Pourquoi le mal peut à tel point s’accumuler,
Et pourquoi ne pas mieux protéger l’ouvrier
Avec l’argent dont on abreuve l’industrie.
Elle rêve, la jeune fille du textile,
De plats sucrés, mais des cartels n’a nul souci,
Et quand on lui remet ses sous, le samedi,
Ses sous – mais moins ce qu’en amende on lui retient,
Ont ricané: on ne travaille pas pour rien,
Pas tout à fait; mais à la fin que reste-t-il?
6
Devant le pauvre un riche est tout tremblant d’effroi,
Un pauvre est tout tremblant de peur devant le riche,
Car notre vie, c’est la crainte qui la dirige,
L’astuce également, mais l’espoir n’y est pas.
Aux paysans jamais il n’accorde de droits
Celui qui se nourrit du bon pain de leurs miches,
Et quant au journalier, maigre comme les friches
Plutôt que de revendiquer, il se tient coi.
Un pauvre baluchon sur son dos se balance,
Lorsque l’enfant du peuple émerge et qu’il s’élance
Hors du sentier foulé pendant mille ans, dit-on.
Il cherche en quel bureau il peut faire l’affaire
Comme planton, lui qui devrait de son bâton
Frapper la tombe où sont les restes de son père.
7
L’exilé que je suis reste Hongrois pourtant
Et mon âme inquiète et tremblante s’écrie:
Reprends-moi sur ton sein, ô ma douce patrie,
Pour que je sois ton fils fidèle, ton enfant.
Que l’ours pataud traînant sa chaîne aille dansant,
Il ne m’est pas permis de subir cette vie:
Je suis poète: à ton procureur notifie
Qu’il ne m’arrache pas ma plume injustement.
Après des paysans à la mer, je demande
Que tu donnes à l’homme un peu d’humanité,
Puis au Hongrois l’orgueil de sa hungarité,
Que nous ne soyons pas colonie allemande,
Que je compose de beaux vers et qu’on entende
Résonner mes chansons avec plus de gaieté.
1937. Mai
mercredi 18 mai 2011
A HETEDIK.
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szüljön meg az anyád!
Egyszer szüljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szívet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szülték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
Le septième .
Le septième – Attila József
Si tu bâtis ta demeure en ce monde-là,
que ta mère t’enfante sept fois!
Une fois dans une maison en feu,
une fois à la montée des eaux,
une fois en maison de fous,
une fois en champ de blé doux,
une fois en cloître sonore,
une fois en étable à porcs.
Les six vagissent, mais en vain.
À toi d’être le septième!
Si un jour l’ennemi te devance,
qu’il y en ait sept qui s’avancent.
Un qui est juste en permission,
un qui remplit bien sa mission,
un qui enseigne le monde sans ménager,
un que dans l’eau on jette pour nager,
un qui est le germe des bois,
un pour qui ses aïeux guerroient,
la ruse, la feinte ne suffisent point, –
à toi d’être le septième!
Si tu allais après une amante,
qu’il y en ait sept qui l’attendent.
Un qui donne le cœur de sa parole,
un qui paye sans broncher son obole,
un qui fasse habilement le songeur,
un qui explose la jupe sans peur,
un qui sache où est l’agrafe,
un qui foule sans gêne l’écharpe, –
que tout autour, affamés, ils essaiment!
À toi d’être le septième!
Si, à fonds perdus, tu t’adonnes aux vers,
qu’il y en ait sept pour ce faire.
Un qui pose un village de marbre,
un qui dormait au moment de naître,
un qui mesure le ciel et ne dise guère non,
un que le mot appelle par son nom,
un qui emmanche son âme hardiment,
un qui dissèque le rat vivant.
Deux vaillants et quatre savants de même, –
à toi d’être le septième!
Et si tout cela fut comme écrit,
qu’en sept hommes tu sois enseveli,
Un qui se berce sur un sein allaitant,
un qui vers un sein dur se tend,
un qui rejette le vase creux à temps,
un qui rend le pauvre triomphant,
un qui œuvre, la raison détraquée,
un qui vers la Lune ait le regard braqué :
C’est sous la tombe du monde que tu te démènes!
À toi d’être le septième!
1932
Si tu bâtis ta demeure en ce monde-là,
que ta mère t’enfante sept fois!
Une fois dans une maison en feu,
une fois à la montée des eaux,
une fois en maison de fous,
une fois en champ de blé doux,
une fois en cloître sonore,
une fois en étable à porcs.
Les six vagissent, mais en vain.
À toi d’être le septième!
Si un jour l’ennemi te devance,
qu’il y en ait sept qui s’avancent.
Un qui est juste en permission,
un qui remplit bien sa mission,
un qui enseigne le monde sans ménager,
un que dans l’eau on jette pour nager,
un qui est le germe des bois,
un pour qui ses aïeux guerroient,
la ruse, la feinte ne suffisent point, –
à toi d’être le septième!
Si tu allais après une amante,
qu’il y en ait sept qui l’attendent.
Un qui donne le cœur de sa parole,
un qui paye sans broncher son obole,
un qui fasse habilement le songeur,
un qui explose la jupe sans peur,
un qui sache où est l’agrafe,
un qui foule sans gêne l’écharpe, –
que tout autour, affamés, ils essaiment!
À toi d’être le septième!
Si, à fonds perdus, tu t’adonnes aux vers,
qu’il y en ait sept pour ce faire.
Un qui pose un village de marbre,
un qui dormait au moment de naître,
un qui mesure le ciel et ne dise guère non,
un que le mot appelle par son nom,
un qui emmanche son âme hardiment,
un qui dissèque le rat vivant.
Deux vaillants et quatre savants de même, –
à toi d’être le septième!
Et si tout cela fut comme écrit,
qu’en sept hommes tu sois enseveli,
Un qui se berce sur un sein allaitant,
un qui vers un sein dur se tend,
un qui rejette le vase creux à temps,
un qui rend le pauvre triomphant,
un qui œuvre, la raison détraquée,
un qui vers la Lune ait le regard braqué :
C’est sous la tombe du monde que tu te démènes!
À toi d’être le septième!
1932
mardi 17 mai 2011
A kép József Attila párizsi egyetemi leckekönyvében (Livret Universitaire Individuell.)
A kép József Attila párizsi egyetemi leckekönyvében (Livret Universitaire Individuell.)
Személyazonossági igazolványban (Carte D'ldentitél. a c)
Diákigazolványban (Carte D'lmmatriculation) található.
A leckekönyvben a beiratkozás dátuma: 1926. november 12.
Személyazonossági igazolványban (Carte D'ldentitél. a c)
Diákigazolványban (Carte D'lmmatriculation) található.
A leckekönyvben a beiratkozás dátuma: 1926. november 12.
Hommage à Kristina Rady
Hommage à Kristina Rady, femme rare et courageuse
« Est un homme celui qui
En son cœur n'a ni père, ni mère
Et sait qu'il n'a la vie
Qu'en plus de la mort. »
C'est ce qu'écrivait dans les années 30 le poète hongrois Attila Jozsef. Kristina Rady a eu la vie, et s'est donné la mort. On l'a découverte ce dimanche, pendue, à son domicile bordelais. Le parquet de Bordeaux confirmait ce soir la nouvelle. Triste nouvelle...
C'est à Budapest, où elle est née, que Kristina Rady et Bertrand Cantat s'étaient rencontrés, lors d'un festival. Ils se marieront en 1997, et divorceront en 2002. Elle était traductrice, rédactrice, metteur en scène, productrice, et directrice artistique de festivals et événements. Elle aurait même un temps été pressentie pour devenir ministre de la Culture en Hongrie.
C'est elle qui, en 2006-2007, a oeuvré à la redécouverte du grand poète hongrois Attila Jozsef, à travers une série de lectures musicales avec le comédien Denis Lavant et le guitariste de Noir Désir Serge Teyssot-Gay (livre-disque paru au Seuil en 2008 ; indispensable).
C'est elle qui a traduit en hongrois « Persepolis » de Marjane Satrapi. C'est elle aussi qui a traduit en français le théâtre de Ferenc Molnar (« Liliom ou la vie et la mort d'un vaurien »), des auteurs hongrois passés et présents (le jeune Istvan Tasnadi). Grâce à elle, ces auteurs ont été joués en France." Extraits d'un article paru sur rue89.com
Kristina Rady
« Est un homme celui qui
En son cœur n'a ni père, ni mère
Et sait qu'il n'a la vie
Qu'en plus de la mort. »
C'est ce qu'écrivait dans les années 30 le poète hongrois Attila Jozsef. Kristina Rady a eu la vie, et s'est donné la mort. On l'a découverte ce dimanche, pendue, à son domicile bordelais. Le parquet de Bordeaux confirmait ce soir la nouvelle. Triste nouvelle...
C'est à Budapest, où elle est née, que Kristina Rady et Bertrand Cantat s'étaient rencontrés, lors d'un festival. Ils se marieront en 1997, et divorceront en 2002. Elle était traductrice, rédactrice, metteur en scène, productrice, et directrice artistique de festivals et événements. Elle aurait même un temps été pressentie pour devenir ministre de la Culture en Hongrie.
C'est elle qui, en 2006-2007, a oeuvré à la redécouverte du grand poète hongrois Attila Jozsef, à travers une série de lectures musicales avec le comédien Denis Lavant et le guitariste de Noir Désir Serge Teyssot-Gay (livre-disque paru au Seuil en 2008 ; indispensable).
C'est elle qui a traduit en hongrois « Persepolis » de Marjane Satrapi. C'est elle aussi qui a traduit en français le théâtre de Ferenc Molnar (« Liliom ou la vie et la mort d'un vaurien »), des auteurs hongrois passés et présents (le jeune Istvan Tasnadi). Grâce à elle, ces auteurs ont été joués en France." Extraits d'un article paru sur rue89.com
FACILITÉ SOUVENIRS
FACILITÉ SOUVENIRS
Facilité souvenirs, vous ai-je perdus?
Mon cœur est si lourd… O pleurs en chemin:
Sans vous aujourd’hui je ne vivrais plus,
Ce que je saisis dit “non” à ma main.
Mais je veux encor mon poupon futile:
Venez en dansant, papillons fragiles.
Facilité souvenirs, ô soldats de plomb,
Vous qu’alors en vain j’ai tant désirés,
Sabres sur un rang ou shakos en rond,
Turcs, Boers, Nippons, autour de moi!!
Petits canons, vous pouvez défendre!
Mon cœur est si lourd. Protégez-moi!
1936
Facilité souvenirs, vous ai-je perdus?
Mon cœur est si lourd… O pleurs en chemin:
Sans vous aujourd’hui je ne vivrais plus,
Ce que je saisis dit “non” à ma main.
Mais je veux encor mon poupon futile:
Venez en dansant, papillons fragiles.
Facilité souvenirs, ô soldats de plomb,
Vous qu’alors en vain j’ai tant désirés,
Sabres sur un rang ou shakos en rond,
Turcs, Boers, Nippons, autour de moi!!
Petits canons, vous pouvez défendre!
Mon cœur est si lourd. Protégez-moi!
1936
KÖNNYŰ EMLÉKEK
KÖNNYŰ EMLÉKEK
Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyűljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
1936
Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyűljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
1936
SZÜLETÉSNAPOMRA. József Attila verse
SZÜLETÉSNAPOMRA
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amíg szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
tani-
tani!
1937. ápr. 11.
Biographie: Krisztina Rády (1968 - 2010)
Biographie: Krisztina Rády (1968 - 2010)française de la littérature et de théâtre française. d'Attila József. Krisztina Rády. -Le Cercle de craie. d'origine hongroise. Après un diplôme de langues et de civilisations française et portugaise, et un diplôme dinterprétariat professionnel, elle en France. Elle travaille comme pigiste et traductrice puis programmation dévénements culturels. Ses activités étaient nombreuses et diverses, en tant que traductrice, rédactrice, metteur en scène, productrice, ou directrice artistique de festivals et événements. Depuis 2003, elle dirigeait une structure associative, « Kristina à lOuEst » ayant pour vocation à développer des projets à la croisée des arts, du théâtre aux musiques actuelles, en favorisant le travail en commun de musiciens, écrivains, metteurs en scène et comédiens. Parmi ses autres projets en courts, figurait un travail avec le dramaturge Wadji Mouawad. Elle est la mère des deux enfants du parolier et chanteur de Noir Désir, Bertrand Cantat.
*****
Életrajz: Rády Krisztina (1968 - 2010) francia irodalom és a francia színház. József Attila. Krisztina Rady. -A krétakör. Magyar eredetű. Miután diplomát szerzett nyelvek és civilizációk, francia és portugál, és oklevelet dinterprétariat Szakmai Franciaországban. Ő dolgozik, mint szabadúszó fordító és programozási kulturális események. Tevékenysége sok és változatos, mint fordító, szerkesztő, rendező, producer és művészeti vezetője a fesztiválok és rendezvények. 2003 óta ő vezette egyesület, "Krisztina a nyugati", amelynek célja, hogy olyan projekteket dolgozzanak ki a kereszteződésekben a művészetek, színház, kortárs zene, ösztönözve a közös munka zenészek, írók, rendezők és színészek. Közül az egyéb projektek rövid, benne dolgozni drámaíró Wajdi Mouawad. Krisztina két gyermek anyja. Férje Bertrand Cantat dalszerző és énekes. A dal címe Fekete Vágy.
*****
Életrajz: Rády Krisztina (1968 - 2010) francia irodalom és a francia színház. József Attila. Krisztina Rady. -A krétakör. Magyar eredetű. Miután diplomát szerzett nyelvek és civilizációk, francia és portugál, és oklevelet dinterprétariat Szakmai Franciaországban. Ő dolgozik, mint szabadúszó fordító és programozási kulturális események. Tevékenysége sok és változatos, mint fordító, szerkesztő, rendező, producer és művészeti vezetője a fesztiválok és rendezvények. 2003 óta ő vezette egyesület, "Krisztina a nyugati", amelynek célja, hogy olyan projekteket dolgozzanak ki a kereszteződésekben a művészetek, színház, kortárs zene, ösztönözve a közös munka zenészek, írók, rendezők és színészek. Közül az egyéb projektek rövid, benne dolgozni drámaíró Wajdi Mouawad. Krisztina két gyermek anyja. Férje Bertrand Cantat dalszerző és énekes. A dal címe Fekete Vágy.
Öngyilkos lett Rády Krisztina műfordító, kulturális szervező, a Párizsi Magyar Intézet
2010-01-11 07:30:00
Öngyilkos lett dél-franciaországi otthonában Rády Krisztina műfordító, kulturális szervező, a Párizsi Magyar Intézet (PMI) egykori művészeti vezetője, a Noir Désir francia rockzenekar frontemberének, Bertrand Cantat-nak a volt felesége, két gyermekének anyja.
Az RTL francia kereskedelmi rádió értesülése szerint a 42 éves nő bordeaux-i otthonában felakasztotta magát. Rendőrségi források szerint Bertrand Cantat a lakásban tartózkodott, s feltehetően aludt, amikor volt felesége elkövette az öngyilkosságot. Holttestére egyik gyermekük talált rá.
Rády Krisztina és Betrand Cantat 1993-ban Budapesten ismerkedett meg. Házasságukból két gyermekük született: 1997-ben Milo és 2002-ben Alice. A házaspár nem sokkal lányuk születése után vált el, miután a rocksztár megismerkedett Marie Trintignant színésznővel.
Rády Krisztina akkor került a francia média érdeklődésének középpontjába, amikor volt férjét 2004-ben nyolc évi szabadságvesztésre ítélte a vilniusi bíróság, amiért élettársa, Marie Trintignant halálát okozta egy verekedésben. A volt feleség a perben tanúként, majd Cantat bebörtönzése alatt is végig támogatta a francia rocksztárt, akit 2007-ben jó magaviselete miatt feltételes szabadlábra helyeztek.
Rády Krisztina 1996 és 1999 között a PMI művészeti vezetője, majd a 2001-ben Franciaországban rendezett magyar kulturális évad zenei felelőse volt. Az utóbbi években Robert Lacombe-bal közösen vezetett produkciós irodája szervezte a Sziget Fesztivál francia programját, illetve annak franciaországi kommunikációját, melynek köszönhetően évről évre egyre több francia látogatott el a Szigetre.
Meghalt Rády Krisztina műfordító
[origo] 2010.01.11 HÉTFŐ16:09
Meghalt Rády Krisztina műfordító
Öngyilkos lett franciaországi otthonában Rády Krisztina műfordító, a Párizsi Magyar Intézet korábbi művészeti vezetője.
Rády - aki Bertrand Cantat francia rocksztár felesége volt - rendezőként, producerként, fesztiválok szervezőjeként is nevet szerzett.
2010. január 19, kedd
Fia füzetébe írt búcsúlevelet Rády Krisztina.
Búcsúlevelének két mondatát fia iskolai füzetének egy lapjára írta,
„Senki nem törődik velem, elegem van mindenből!" – áll a búcsúlevélben. (blikk.hu)
Meghalt Rády Krisztina műfordító
Öngyilkos lett franciaországi otthonában Rády Krisztina műfordító, a Párizsi Magyar Intézet korábbi művészeti vezetője.
Rády - aki Bertrand Cantat francia rocksztár felesége volt - rendezőként, producerként, fesztiválok szervezőjeként is nevet szerzett.
2010. január 19, kedd
Fia füzetébe írt búcsúlevelet Rády Krisztina.
Búcsúlevelének két mondatát fia iskolai füzetének egy lapjára írta,
„Senki nem törődik velem, elegem van mindenből!" – áll a búcsúlevélben. (blikk.hu)
Rády Krisztina válogatta és fordította újra.. A József Attila verseket.
Párizsban megjelent József Attila verseinek újrafordítása .
Tiszta szívvel (À coeur pur)
József Attila versei szolgáltak alapul ahhoz az irodalmi és zenei performanszhoz, amelyet Tiszta szívvel (À coeur pur) címmel két éve mutattak be Franciaországban,
s a turnék után októberben könyv és CD-összeállítás formájában is megjelent az egyik legnevesebb és legnagyobb párizsi irodalmi kiadó, a Seuil gondozásában.
A verseket Rády Krisztina válogatta és fordította újra.
Ő vitte színre az azonos című darabot is, melyben két előadó tolmácsolta a költő műveit.
Denis Lavant, a Léos Carax-filmek főszereplője adott testet és hangot a verseknek,
melyet Serge Teyssot-Gay, a Noir Désir gitárosa kísért az általa szerzett zenével.
Nagy Zsolt, a Krétakör társulat színésze is közreműködött az előadásban, így magyar nyelven is megszólaltak a versek.
Yves Collet tervezte meg a látványt, aki a Théatre de la Ville, Franciaország legnevesebb színházának szcenográfusa.
A díszletet a Párizsban élő AAtoth Franyó festette.
A kiadvány a 2006/2007-es turnén elhangzott huszonkét verset tartalmazza,
s hat fekete-fehér fotó idézi fel az előadások atmoszféráját.
A kötet előszavában Rády Krisztina a projekt születésének körülményeiről,
valamint József Attila költészetéhez fűződő személyes viszonyáról is beszámol.
Tiszta szívvel (À coeur pur)
József Attila versei szolgáltak alapul ahhoz az irodalmi és zenei performanszhoz, amelyet Tiszta szívvel (À coeur pur) címmel két éve mutattak be Franciaországban,
s a turnék után októberben könyv és CD-összeállítás formájában is megjelent az egyik legnevesebb és legnagyobb párizsi irodalmi kiadó, a Seuil gondozásában.
A verseket Rády Krisztina válogatta és fordította újra.
Ő vitte színre az azonos című darabot is, melyben két előadó tolmácsolta a költő műveit.
Denis Lavant, a Léos Carax-filmek főszereplője adott testet és hangot a verseknek,
melyet Serge Teyssot-Gay, a Noir Désir gitárosa kísért az általa szerzett zenével.
Nagy Zsolt, a Krétakör társulat színésze is közreműködött az előadásban, így magyar nyelven is megszólaltak a versek.
Yves Collet tervezte meg a látványt, aki a Théatre de la Ville, Franciaország legnevesebb színházának szcenográfusa.
A díszletet a Párizsban élő AAtoth Franyó festette.
A kiadvány a 2006/2007-es turnén elhangzott huszonkét verset tartalmazza,
s hat fekete-fehér fotó idézi fel az előadások atmoszféráját.
A kötet előszavában Rády Krisztina a projekt születésének körülményeiről,
valamint József Attila költészetéhez fűződő személyes viszonyáról is beszámol.
lundi 16 mai 2011
Attila Joszef par oldagan. d'Attila József à Krisztina Rády le cercle de craie
d'Attila József à Krisztina Rády - le cercle de... par manonisdeade
dis-moi tu n'as pas froid une averse qui passe au-dessus de nos têtes de l'instabilité statique nerveuse qui se promène partout dans le corps qu'on ressent quand nous marchons toi et moi au bord prêts à basculer un cheval au galop la force des vagues une dent qui rentre dans la peau quand le ciel est incomplet violet grand comme ça violent sans faire de bruit nous le cachons dans nos poings comme une ville qui prend forme la nuit le jour le soleil qui vient un peu trop vite le nombre de kilomètres qu'il reste à faire avant de douter avant de partir la voix qui s'échappe un voile posé sur la bouche pour marquer les choses ensuite elle est terrible cette boule d'acier qui roule dans nos gorges par petites touches successives un point d'encrage un trait rouge pour dessiner à main levée des nuages blancs dans la marge d'un cahier d'enfant qui a peint son premier poème avec la bouche pour nous dire qu'il fait doux dehors nous nous inversons ton ombre qui disparaît sur la route ta voix qui se déchire en deux comme le parfum des fleurs éparpillés sur un sol bleu ferme et fragile comme la peau et les histoires d'amour qui tracent un trait sur le mot fin et c'est fini et on s'en va et c'est fini et on s'en va l'eau trace un sillon dans le corps d'une larme qui tombe et s'évaporera un jour avec le temps
Pour mon anniversaire.
POUR MON ANNIVERSAIRE
Voilà que j’ai trente-deux ans –
ce poème est un compliment.
Quel beau
cadeau !
Dans un café, à une table
je me surprends du remarquable
présent
présent.
Trente-deux ans derrière moi,
Mais pas deux cents pengoes par moi,
Hongrie
chérie !
J’aurais pu être pédago
au lieu d’user tant de stylos
en mec
à sec.
Mais non : à Szeged, de la fac
Me fit éjecter une attaque
d’un gars
gaga.
Pour mon poème Pas de père
déchaîna sur moi sa colère.
L’épée
levée,
au nom de la Patrie, de Dieu,
il pesta contre moi, ce vieux
jésuite.
Je cite :
« Jamais, ma parole d’honneur,
vous ne deviendrez professeur ! »
Et l’homme
rayonne.
Est-ce une joie, Antal Horger,
que je renonce à la grammaire ?
Voyons,
mon bon :
le peuple entier, toute la masse
suivra – pas sur des bancs de classes –
toujours
mes cours !
11 avril 1937
Voilà que j’ai trente-deux ans –
ce poème est un compliment.
Quel beau
cadeau !
Dans un café, à une table
je me surprends du remarquable
présent
présent.
Trente-deux ans derrière moi,
Mais pas deux cents pengoes par moi,
Hongrie
chérie !
J’aurais pu être pédago
au lieu d’user tant de stylos
en mec
à sec.
Mais non : à Szeged, de la fac
Me fit éjecter une attaque
d’un gars
gaga.
Pour mon poème Pas de père
déchaîna sur moi sa colère.
L’épée
levée,
au nom de la Patrie, de Dieu,
il pesta contre moi, ce vieux
jésuite.
Je cite :
« Jamais, ma parole d’honneur,
vous ne deviendrez professeur ! »
Et l’homme
rayonne.
Est-ce une joie, Antal Horger,
que je renonce à la grammaire ?
Voyons,
mon bon :
le peuple entier, toute la masse
suivra – pas sur des bancs de classes –
toujours
mes cours !
11 avril 1937
Inscription à :
Articles (Atom)