"Én dolgozni akarok" EMLÉKPAD. József Attila 1905-1936

 dolgozni akarok Jozsef Attila 1905-1937

jeudi 30 juin 2011

TÜNTETÉS

TÜNTETÉS

Kiszaladt a vér ereinkből
S most az utcákon nyargal végig,
Íme, eljöttek a gyárkémények
Szikrát lehelő arkangyalai,
Hogy visszavívják a pokoltól
Ádámot és Évát.

Szánkból sistergő meteorok hullnak
És a rendőrök szelíd testvéreink,
Kiáltások tarka pántlikákkal
Kontyot kötnek a hajadon jövőre.

Hát hol az a tenger, amelyik
Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót,
Mint ez a kormos és éhes tömeg
A lelkesedés karcsú suhanását,
Hol az az évszak, amelyik
Ily remek virágot tűzne ki a földre,
Hol az az égbolt, amelyik
Ily erős karokkal ölelné a földet,
Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
Ekkora nagyszerű hévség előtt?!

Micsoda fölséges égiháború
A külön lábak együttes dobbanása!
Ilyen pompás ütések alatt
Szénné sajtolódna erdő, mező.
Az ég ekhóját mellünk visszadobja
És minden bezárt, pókháló födte ablak
Csörömpölve darabokra pattan.

1924 elsõ fele

Entrer sans frapper

Entrer sans frapper

Si j’apprends à t’aimer, chez moi tu pourras entrer sans frapper,
 mais réfléchis bien: ce sera pour t’étendre
 sur ma paillasse, et soupirer à l’unisson de la paille
 crachant poussière.

Je t’apporterai une cruche d’eau fraîche
 et j’essuierai tes souliers quand tu t’en iras;
 personne ici ne nous dérange:
 tu pourras donc, dos courbé, rapiécer nos nippes.

Grand est ici le silence: je te parlerai;
 si tu es fatigué, je te ferai asseoir sur l’unique chaise;
 s’il fait chaud, tu pourras ôter col et cravate;
 si tu as faim, tu auras pour seule assiette une feuille de papier,
 mais propre,
 et n’oublie pas de m’en laisser un peu – moi aussi j’ai grand faim.

Si j’apprends à t’aimer, chez moi tu pourras entrer sans frapper,
 mais réfléchis bien:
 tu me ferais peine si d’ici longtemps tu te dispensais
 de venir chez moi.

(Attila Jozsef) Avril 1926

mercredi 29 juin 2011

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám


"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."

1926. ápr.

KOPOGTATÁS NÉLKÜL


KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. ápr.

Caricature Attila Jozsef.

EVEIL (ESZMÉLET)

EVEIL (ESZMÉLET)

1

Du sol, le ciel s'est écarté

et l'aube a la parole pure

fait rouler dans cette clarté

des essaims de progéniture ;

limpidité, l'air est sans brume,

y flotte la légèreté !

La nuit, des papillons feuillus

se sont sur les branches plantés.

2

J'ai rêvé quelques brouillons peints

en rouge, bleu, jaune abricot ;

j'y voyais l'Ordre même - et rien,

pas un grain n'y faisait défaut.

Ces images sombraient trop tôt –

mais malgré notre ordre d'airain,

de nuit, mon soleil brille en haut,

et ma lune, au jour, ne s'éteint.

3

Je suis bien maigre : un peu de pain,

voila ma pitance ; entouré

d'âmes déchues, sans un rotin,

je cherche plus sûr que les dés.

Je ne jouis pas des baisers

ni d'un rôti ni d'un enfant –

nul chat ne saura attraper

la souris dehors et dedans.

4

Le monde ou tout se superpose

est comme du bois entassé

dont les buches, effets et causes,

se tiennent serrées et pressées,

les voici donc déterminées.

Du seul néant pousse la rose,

fleurira seul qui n'est pas né ;

tout ce qui est se décompose.

5

A la gare de marchandises

je me tapis au pied d'un arbre,

tel le silence ; une herbe grise

m'effleura, crudité douceâtre.

Je scrutais, figé en cadavre,

l'air du gardien dont l'ombre avide

vint des wagons muets s'abattre

sur le charbon encore humide.

6

A l'intérieur est la souffrance,

mais au-dehors est sa raison.

Ta blessure est ce monde ardent,

mais 1'áme en fièvre ta lésion.

Le rebelle resté en prison –

La liberté vient seulement

si tu te construis ta maison

sans propriétaire dedans.


7

Je regardai du fond du soir

les roues dentées du firmament

des fils scintillants du hasard

y fut tissée la loi du temps.

Du fond de mes rêves déments

je passai un nouveau regard

et vis que le dit tissu tend

á crever toujours quelque part.


8

Silence au guet - une heure tinte.

Rentre á tes débuts, rentre aux gris

murs moites en ciment qui suintent,

et t'imagine libre, ami

- me dis-je. Et, me levant, je vis

qu'au ciel, au-dessus de ma tête,

les Grands Chariots brillaient : des grilles

sur quelque cellule muette.


9


J'ai entendu le fer pleurer

et entendu rire la pluie.

J'ai vu se fendre le passé ;

les idées fixes qu'on oublie ;

sous mes fardeaux lourds, je ne puis

rien entreprendre, sauf aimer –

ó pourquoi, conscience qui luis

dois-tu être en arme forgée ?


10

Est admit le seul celui qui

n'a dans le cœur aucun parent

et sait qu'il doit rendre sa vie,

a la mort simple supplément,

comme un objet trouvé se rend ;

celui qui jamais n'officie,

qui n'est le dieu ou révérend

ni de lui-même ni d'autrui.

11


Le grand bonheur, le bonheur doux

pesant deux quintaux, je l'ai vu.

Sur l'herbe austère de la cour

tanguait son sourire crépu.

Dans la flaque tiède étendu

il grogna vers moi, et le jour

caressait, hésitant, ses rudes

soies blondes - je le vois toujours.


12


C'est tout prés des rails que j'habite,

prés du va-et-vient permanent

des vitres de train comme en fuite

dans le vent nocturne, ondoyant.

Ils foncent éternellement

dans la nuit, jours qui se font suite –

Dans chacun des compartiments

c'est moi qui m'accoude et médite.


1933-1934

mardi 28 juin 2011

ESZMÉLET


ESZMÉLET
1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagonokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934

Jeune Attila Jozsef.

OUVRIERS

OUVRIERS (MUNKÁSOK)


Tournant, virevoltant, les gens du capital

 Ont fait claquer leurs crocs qui déchirent le monde.

Ils dévorent la douce Asie, I’Afrique hirsute,

Abattent les hameaux comme des nids d'oiseaux.

La mer, salive immense! On produit, on s'empiffre.

Bouche du capital: elle est béante et jaune;

Sur les petits pays se terrant, son haleine

Se répand. Un puant nuage nous recouvre.



Des molaires mastiquent ces coriaces faubourgs

Oú la mine exhale un atroce vent de fer.

Machines trépidant et chaines bourdonnantes

Se plaignent, et gémissent les planches des caisses,

Et les transformateurs, dans leurs piaillements aigres,

Des métalliques dynamos tétent les seins.

C'est Iá que nous vivons, les femmes, les enfants

Et les agitateurs, unissant nos destins.


La nous vivons. Nos nerfs sont des filets tremblants

Oú  les poissons glissants du passé se débattent.

Prix de la force du travail, notre salaire

Quand nous rentrons chez nous fait criailler nos poches.

Sur la table, du pain et du papier journal,

Et ce Journal écrit pour nous: vous étes libres.

Quinquet et volupté chasserom les punaises.

Pour notre honneur, lampons notre vin coupé d'eau!


Marchent dans le silence indics et camarades,

Et trébuche I’ivrogne, et au bordel on traíne...

La nuit se vautre et ses seins piqués d'eczéma

Débordent la chemise sale des fumées.

C'est notre vie. D'un mauvais, d'un ronflant sommeil

 Nous dormons, pareils á des buches entassées.

 Sous notre nez le mur humide et qui s'effrite

Dessine en creux nos frontíéres nationales.


C'est cela la classe ouvriére, camarades.

L'a revétue de fer notre lutte de classes.

Cheminées, nous sommes debout pour qu'on le voie.

Persécutés, pour elle aussi nous nous cachons.

L'Histoire est une chaine et nous sommes dedans.

C'est de cette facon que se fera le monde.

Sur la ténébre de 1'usine, l'ouvrier

Pour l'homme élévera une étoile de fonte.
 
Décembre 1931

lundi 27 juin 2011

MUNKÁSOK

MUNKÁSOK

Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része,
hol a vasbányák fuvallata ing,
gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék szíja csetten és nyalint,
hol a fémkeblű dinamókat szopják
a sivalkodó transzformátorok,
itt élünk mi. És sorsunk összefogják
a nők, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a múlt síkos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Újságpapír az asztalon kenyérrel
s az újságban, hogy szabadok vagyunk -
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,
részeg botlik, legény bordélyba lóg,
mert hasal az éj s pörsenéses melle,
mint szennyes ingből, füst alól kilóg.
Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten,
egymás hátán, mint odvas farakás
s hazánk határát penész jelzi körben
a málló falon; nedves a lakás.

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószalagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!

1931. december

PROLETÁROK !

PROLETÁROK !

Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szívemmel,
Mert valaki belém kovácsolta a végtelen
Szeretet meg el-nem-csüggedés zengő acélját
És a neki-fohászkodások és a neki-keserülések
Tajtos csöppjeit is belém injekciózta,
Valaki, aki Krisztus üreges sebére nem rettegéssel gondolt -
Szent hallelujával lelkezte csókját
Az Emberisten fonnyadt ajakára,
Valaki, aki most
Pásztorok istenes kurjantásával
Közétek lendül belőlem,

Testvéreim!

1922. nov.

Attila.Jozsef.

PROLÉTAIRES.

PROLÉTAIRES! (PROLETÁROK ! )



Aujourd'hui, je vous fais écho,

Ma volonté, comme une tour, s'éléve,

Mon cour est vaste et plein de séve,

Quelqu'un a mis en moi l'acier sonore et beau

Du généreux amour qui jamais ne s'achéve,

Et le refus du découragement.

Quelqu'un a mis en moi les gouttes écumantes,

Bienfaisantes,

(Je le sais á présent)

Des promesses sacrées,

Hautement inspirées,

Et de l'effort amer.

Quelqu'un que n'effraie pas I’horrible meurtrissure

Du Christ offrant sa chair,

Sa béante blessure,

Et qui hurlant alléluia sur I’Homme-Dieu,

Sur la bouche flétrie,

Evanouie,

Imprima des baisers de feu.

Quelqu'un qui maintenant, a mes fréres, s'élance,

Partant de moi, poussant tel un pasteur

.Des cris pieux pleins de ferveur.

II a pri son élan et l'élan est immense :

Car en lui brûle, intense,

Prolétaires, mes frères, le désir

Parmi vous d'atterrir.

1922

POÉME DE CIRCONSTANCE SUR L'ÉTAT DU SOCIALISME.

POÉME DE CIRCONSTANCE SUR L'ÉTAT DU SOCIALISME

(ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL)

A IGNOTUS

1

Parmi les arbres et les fleurs,

assis sur un banc je clapote

telle une barque abandonnée.

D'un air doux, de frais arrosé,

grand silence de liberté,

je t'écoute et les yeux ouverts

d'une étrange fagon je sens

de mon corps le prolongement

dans un monde autre que le notre,

ni dans l'herbe ni dans les arbres

mais dans la Totalité.


2


En levant, coeur content, ma vue,

je vois haut, trés haut dans la nue

les cieux d'ici se dissiper.

Cigognes au long vol planant...

ainsi m'ont tout l'air de descendre

tes mots, vieil ami aux cheveux de cendre :

comme le ciel je les accueille en souriant.

3

Ton angoisse n'est pas mienne;

toutefois je la comprends

et j'écarte le silence

pour qu'á ton tour tu comprennes

que l'áge te poussant á déplorer,

tout comme je pourrais le fairé,

c'est le travail, la liberté,

l'oeuvre huniamé que tu enterres,

et cet invisible foulé aux pieds

par les vils servants du pouvoir visible.

4

Si le boisage en la mine s'écroule,

les galeries néanmoins sauvegardent

le trésor flamboyant:

tant que les mineurs répondront présent,

tant que leurs braves cceurs battront,

les galeries se rouvriront.


5


Le corps laborieux, L’esprit créateur,

dis-moi comment ils pourraient s'affronter ?

L'esprit cherche sa paix en trouvant sa raison,

mais ne peut étre en paix qu'á l'unisson du coeur,

car lorsque la raison tarde á les dénouer,

les sentiments entrent en convulsion.

Affectueuse erreur : je crois que les années

s'accumulant vont te blesser. II serait sage,

toi avec moi, d'avoir les yeux sur le filet

que le vént va bientot nouer dans les feuillages.

6

L'air tisse désormais une robe de chambre

pour y loger son corps subtil.

C'est un peigne sur le nuage que ce crépuscule!

Ensemble nous sommes assis

comme une maitresse et son fils.

Vaste pelouse en son pelage

germe partout l'obscurité.

Vois le balancement cotonneux des feuillages

Complices de I'opacité…

De la prime étoile tous deux nous attendons

Que deviennent visibles

les vibrations.


Début août 1934

dimanche 26 juin 2011

ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL

ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL

Ignotusnak

1

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

2

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadt hajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

3

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmúlást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

4

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.

5

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyúlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

6

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

1934. aug. eleje

Attila Jozsef ( Buste.)

DU PROFIT DES CAPITALISTES

DU PROFIT DES CAPITALISTES (A TOKÉSEK HASZNÁRÓL)



Sous le gaz bleu, pétris du pain,

Sue á cuire des briques rouges,

Que ta pioche écorche ta main,

Vends-toi tant que ta jupe bouge,

Boise une galerié et geins,

Au marché traine des sacs pleins,

Aie un métier, sois fantaisiste —

Le profit aux capitalistes.


Ramasse, accroupi, des oignons,

Ou rince la soie dans l'essence,

Égorge le chevreau mignon,

Coupe des pantalons de danse,

Travaille et ne sois pas grognon.

Si l'on te chasse, adieu pognon,

Vole, mendie, l'ordre te piste —

Le profit aux capitalistes.



Fais des poémes de réveur,

Fabrique du saucisson d'Arles,

Cueille des simples, sois mineur,

Tiens des livres, jamais n'en parle,

Porte casquette de livreur,

Vis á Buda ou Vaucouleurs,

En quoi que ta paye consiste —

Le profit aux capitalistes.



Prolétaire,pourguoi j'insiste ?

Le cavair net' engraisse pas !

Tant gue leur régne durera-

Le profit aux capitalistes.


1932

samedi 25 juin 2011

A TŐKÉSEK HASZNÁRÓL

A TŐKÉSEK HASZNÁRÓL

Dagassz gázlángnál kenyeret,
vagy égess lukas, vörös téglát;
törje kapa a tenyered;
áruld magad, míg leng a szoknyád;
feküdj hanyatt és deszkázz aknát;
cipelj zsákot a piacon;
tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát, -
a tőkéseké a haszon.

Öblítsd benzinben selymeket;
szedd guggolva a vörös hagymát;
ölj kecskét, amely rád mekeg;
jól szabj, hogy álljon jól a nadrág;
csak rajta, mikor abbahagynád!
Kirúgnak s mit nyerhetsz azon?
Koldulsz? betörsz?... A rend lecsap rád, -
a tőkéseké a haszon.
Költsél epedő verseket;
pácolj prágai módra sonkát;
gyűjtsd gyógynövényt, fejts kőszenet;
vezess főkönyvet s rejtsd a titkát;
viselj aranyzsinóros sapkát;
élj Párizsban vagy Szatymazon, -
mire a béredet kikapnád,


Ajánlás

Testvérem, folytatnám, de unnád,
tudod, hogy nem élsz lazacon, -
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.

1932

LEBUKOTT

LEBUKOTT

Megvallattak, hogy vérzett a húsunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik föl-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkány puha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

1930. nov.

Statue Attila jozsef.

CEUX QUE L'ON A RAFLÉS

CEUX QUE L'ON A RAFLÉS(LEBUKOTT)



Questionnés, torturés, malgré tout nous tenons;

Toi qui vas librement comme court la lumiére,

Pense á nous, camarade, á nous tournant en rond

Qui regardons au loin du fond de la prison.

Nos muscles sont brisés, dure est notre litiére,

Notre bouche vomit la pitance grossiére,

Car l'on a condamné tout notre étre a pourrir.

Si nous ne mourons pas, l'on nous fera périr,

Mais nous luttons toujours, les membres décharnés.

Frére, il te faut aider ceux que l'on a raflés.



Notre fourneau félé dans la maison s'enrhume,

Le déjeuner se fait mais devant le feu mort:

Feuilles de choux, épluchures, pauvres légumes

Aux halles ramassés sur 1'humide bitume...

La femme souffre, elle rudoie l'enfant á tort,

La voisine criaille au fond du corridor

Que nous ne lui rendrons plus jamais - ca, nul doute -,

Empruntées pour la lampe á huile, quelques gouttes.

Famine et froid : l'hiver déjá vient menacer.

Frére, il te faut aider ceux que l'on a raflés.



Songez á la poubelle, aux odeurs délétéres

Semant l'épidémie ainsi qu'une vapeur.

Donnez-nous du savon, de la viande, et, l'hiver,

Quelques vétements chauds pour nos corps mai couverts.

Envoyez des bouquins si mérne sans valeur :

Molles comme des rats, les nuits rongent notre áme,

La passion nous torture et nous sommes sans femmes!

Ouvrier qui es libre, adoucis nos malheurs.

Toi qui es Secours Rouge et solidarité,

Frére, il te faut aider ceux que l'on a raflés.



Elle est lá,Je la vois

Et cependam ellen'éclaire pas.

Obscure silhouotte

La lampe poussiéreuse est devam'enrepot..

Et telle est la Raison,nullement satisfaite

Oui vivement elignote,alorgue tont lá-ham

Le ciel entier n'est gu une sorte

De vaste lumiére bien morte


Novembre 1930

Attila J.

TU FERAIS BIEN D'ÉCLAIRER TON ENFANT

TU FERAIS BIEN D'ÉCLAIRER TON ENFANT (VILÁGOSITSD FOL)



Tu ferais bien d'éclairer ton enfant :

Les croquemitaines, ce sont les gens...

Les sorciéres? deavieilles harengéres...

Et ce loup ? rien qu'un chien méchant qui erre.

Marchands, savants, tous, contre de l'argent,

Echangent leur espoir lui-méme.

Ils vendent du charbon, du sentiment...

Et certains vendent des poémes.



Pour le consoler, dis a ton petit

(Si ca console!) : le monde est ainsi!

Ou bien, berce-le d'un conte léger :

Le Communisme en fascisme changé !...

Car enfin, il faut qu'il y ait de l'ordre !

Et cet ordre á ceci pour but:

» Méme un enfant, il faut que ga rapporte,

Et ce qu'on aime est défendu.



Quand ton enfant, bouche bée, te regarde

Ou se lamente d'une voie geignarde,

Ne sois pas dupe et ne crois pas vraiment

L'avoir pétri de ton enseignement



Regarde-le : il lance avec astuce,

Pour étre piaint, des eris stridents

Et, tandis qu'il rit au sein blanc qu'il suce.

Poussent ses ongles et ses dents.*



Juillet- Août 1936

vendredi 24 juin 2011

VILÁGOSÍTSD FÖL

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

1936. július - október

Attila.J.

CHAGRIN (BÁNAT)

CHAGRIN (BÁNAT)



Je suis donc venu jusqu'ici, dans la foret.

Un vént léger, un flottement. Les feuilles bruissent

Comme des tracts. Cependant la terre se tait,



Pése. Ce sont des bras, les branches qui se tendent.

« Tout le pouvoir... » Sur ma chevelure de feuilles

Tombe une branche morte. Elles tombent, les branches



On ne m'aura chassé que pour une seconde. .

Gronde, camarade forét ! J'en hurlerais.

On ne m'a pas chassé, pas mérne une seconde,



Mais j'ai subi ce cabot enragé qui mord

Je suis venu pour que le chagrin cueille ici

Mes forces, comme les vieilles le bois mort.



Une larme — Une fourmi vient s'y désaltérer

Et pensive s'y voir.

Elle a bu cetté larme

Elle ne pourra plus maintenant travailler.



Automne 1931

jeudi 23 juin 2011

1932. április 30-án éjjel a Vurstliban.


BÁNAT

BÁNAT

Hát kijöttem ide, az erdőbe.
Lágy libegés, - a levelek zizegnek,
mint a röpcédulák. A föld csöndje

fekszik, nehéz. Ágak, karok nyúlnak:
Minden hatalmat!... Lombos hajamba
száraz ág hull. A száraz ágak hullnak.

Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
Egy pillanatra se martak ki, csak

az az elvaduló csahos rám támadt
s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
mint a néni a gallyat, a bánat.

Könnycsepp, - - egy hangya ivott belőle,
eltűnődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.

1931 ősze

BÉRMUNKÁS-BALLADA

BÉRMUNKÁS-BALLADA

Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszkető salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk
s az est ha bontja lengő táját,
bérünk van, nincsen örömünk.

Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk utcán, üveg alatt
nézi csak építőkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri - hisz szövetet szövünk -
összeszorítja puha száját -
bérünk van, nincsen örömünk.

Szemünk előtt csak szíj szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyűjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk -
tűzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.

A krumpli úgy nő, ha kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küszködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.

1934. aug.

BALLADE DU SALARIÉ

BALLADE DU SALARIÉ (BÉRMUNKÁS BALLADA)



Nous portons de lourdes corbeilles qui gémissent,

Nous grattons la térre autour des laitues tremblantes,

Nous balayons des rues la boue, les immondices,

Nous taillons le brocart des robes élégantes,

Nous détachons le lard sur le ventre du porc

Et nous fondons la graisse et nous gavons les oies.

Lorsque le soir descend, flottant comme un décor,

Nous touchons un salaire et jamais notre part de joie.



Nous avons beau dresser des murs et des maisons,

Construire la caserne ou gít notre destin,

Notre fils ne verra ses jeux de construction

Que dans la rue, á la vitre du magasin.

La fille a-t-elle envie de robes de poupée

- Puisque nous tissons tant de laines et de soies ! —

Son désir restera sur ses lévres serrées.

Nous touchons un salaire et jamais notre part de joie.



Sans reláche devant nos yeux les courroies dansent,

Nous usinons des roues et nous posons des rails

Sur terre ou en dessous, creusant sable ou rocaille,

Nous plantons de nos mains l'arbre du monde immense,

Nous récoltons le grain, mais le blé, notre gloire,

C'est au feu qu'on le jette, á la mer qu'on le noie,

Si bien que notre peine apparait dérisoire.

Nous touchons un salaire et jamais notre part de joie.



Les patates poussent bien,pourvu gue sans cesse

On les soigne,et tant pis si cet effort nous broie

Le coeur :ce n'est pas lá que le harnais nous blesse :

Nous touchons un salaire et jamais notre part de joie.



Août 1934.

Le Facteur.

Le chagrin.




Le chagrin

Gris et muet, le chagrin est facteur.
Bleus sont ses yeux. Son visage est maigreur.
Une sacoche pend de son épaule fine.
Sombre est son vieux manteau comme charbon de mine.
Et bat, dans sa poitrine,
Un tic-tac bon marché.

Ayant, sur le trottoir, timidement marché,
Rasé les murs… sous un porche, il arrive.
Il disparaît telle une âme craintive.

Il frappe. On ouvre. Il tend une missive.

(Attila Jozsef) Août / Septembre 1922.

mercredi 22 juin 2011

A BÁNAT

A BÁNAT

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

1922. aug.-szept.

PERC

PERC

Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.

A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az égen,
Pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,

Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.

1922. júl.-aug.

Attila Jolan.

Instantané.

Instantané

La ribambelle d’oiseaux chante.
Le bois s’en est émerveillé.
L’enfant paysan barbouillé
Court au fleuve, au bas de la pente.

Soleil. Chaleur partout présente.
L’air même en est incendié.
Nul nuage n’a vacillé
Dans le grand ciel que rien n’évente.

Le gamin s’étend près de l’eau,
Le soleil lui brûle la peau,
Puis il se roule dans le sable.

Il voit un caillou plat, le prend,
Le jette en cette eau navigable,
Et puis s’éloigne en sifflotant.

(Attila Jozsef)

Juillet -Août 1922.

Monument Attila Jozsef.

DANS CETTE BANLIEUE ÉNORME...

DANS CETTÉ BANLIEUE ÉNORME...

(A VÁROS PEREMÉN)


Dans cetté banlieue énorme oú je vis,

Quand croulent les crépuscules,

Ailes tournoyant de chauves-souris,

Ailes douces qui circulent,

Tombe comme un puant guanó de suie

Qui lentement s'accumule.

Ainsi les temps noirs sur notre áme pésent

Et comme les lourdes pluies,

Loques d'eau roulant du ciel et lavant

Les toits aux toles pourries,

En vain la douleur lave en notre coeur

La laideur déjá durcie.


Le sang lave aussi : voilá qui nous sommes!

Peuple, espéce, neuve école...

Et nous prononcons autrement les mots,

Autrement nos cheveux collent.

Ne nous ont créés ni dieux ni raison

Mais charbon, fer et pétrole.


De la société sans nom, sans pitié,

Pauvre glu, on nous coula

Dans des moules de métal dur, cruels,

Brulants et universels :

Cloués la au nom de l'humanité,

Rivés au sol éternél.


Aprés les soldats, prétres et bourgeois,

Nous voilá nous, les fidéles,

Des Tables de la Loi dépositaires;

Voilá pourquoi nous appelle

Le sens de chaque oeuvre humaine qui chante

En nous comme un violoncelle!


Depuis que naquit le monde solaire,

A travers tant de possibles,

Jamais, non, jamais on ne voulut tant

Détruire I’indestructible.

Choléra, famine, armes, fanatisme :

Tout fléau nous prit pour cible.


Jamais comme alors, vainqueur du futur,

Autant ne fut humilié

L'homme en chacun de nous,

par vos bons soins,

Sous le soleil irradié !

Mais d'avoir baissé nos yeux vers la terre,

Son secret s'est éveillé...


Et voyez combién la bonne machine

Déjá s'est ensauvagée!

S'écrasent, sans nom, les petits villages

Comme glace fracassée,

S'écroulent les murs et tonne le ciel

Quand elle éructe, grisée !



Qui 1'arrétera ? Est-ce le seigneur,

Par son molosse transi ?

Holá! notre enfance est bien son enfance,

Avec nous elle a grandi... Béte douce, certes...

appelez-la donc :

Son nom, nous l'avons appris !


Et nous vous voyons bientot á genoux

Avec votre áme avilie,

Préts á adorer cetté mécanique

De votre travail pétrie

Mais qui n'arrive á aimer, á servir

Que la main qui I’a nourrie.



Nous sommes lá tous, soupgonneux, ensemble

Nous enfants de la matiére :

Gonflez-nous d'esprit! Nos coeurs sont á qui

Nous fait Fámé plus altiére.

Celui, seul, sera riche de puissance

Qu'emplira notre lumiére.



Haut les coeurs, vous tous! Haut sur les usines!

Seul qui, parmi les sanies

Des cités, vit un soleil se noyer,

Qui dans la mine en folie

Sentit vibrer la térre, a ce cceur large,

Large et barbouillé de suie!

Debout tous ! Sur la terre partagée,

Que gémissent et chancellent,

Soufflés, culbutés, les murs, les clotures,

Que notre ciel étincelle

Et tonne et gronde en haut, hardi, hardi!

Que tout bouillonne et appelle !


Jusqu'á ce beau jour oú sera limpide

Le miracle en nous vainqueur :

Celui de l'esprit qui méle en nos cceurs ,

L'infini et le fini

Et, hors de nous, puissance créatrice :

Et sagesse de I’instinct...


Siffle notre chant au bord des banlieues,

Le poéte au crépuscule

Contemp|e le ciel et la suie qui tombe, :

Ailes douces qui circulent,

Lent guanó qui sur le sol se dépose

Et partout s'accumule...


Poéte - et le verbe a sa bouche bruit -,

Technicien de la magié :

Écoutez-le déchiffrer I’avenir!

IL lie et délié I’obscur

Et comme vous aux prises avec les choses

Veut rebátir I’harmonie!


Printemps 1933

mardi 21 juin 2011

A VÁROS PEREMÉN



A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szívünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a múlt:
szállásainkon éhínség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyílt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szívet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerítés leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fújjunk rá! Föl a szívvel,
füstöljön odafönt!

Míg megvilágosul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

1933 tavasza

,,Nem én kiáltok , a föld dübörög"

NEM ÉN KIÁLTOK

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Simulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 elso fele